 |
Alapadatok:Születési idő: 2008.02.29. Videók: |
Viana, a későn megértett zseni
Ví egyik oldalról nagyon tudatos választás volt, másik oldalról nagyon hirtelen döntés. Nagy célokkal és nagy elvárásokkal álltam az új kaland elé, de idővel bebizonyosodott, hogy minden, amiről sok év kutyázás után azt hittem, tudom és értem, az csak egy egészen más univerzumban számít tudásnak… Sok évet vártam, hogy az első border colliemat kiválaszthassam. Konkrétan erre az alomra pedig kb. egy évet. Ugyanakkor egészen a választás pillanatáig egyáltalán nem ő volt a kiszemelt kiskutya a 7 kölyökből. Azonban abban a pillanatban, amikor a kezembe fogtam először, elvesztem. Soha nem fogom elfelejteni azt, amit akkor éreztem… Aztán jött az első néhány év, és én mindent gondoltam arról a pillanatról, csak azt nem, hogy normális voltam… Rengeteg küzdelem, sírás, értetlenkedés… Hatalmas hálával tartozom Balássy Evelinnek, Víci tenyésztőjének, és barátomnak, hogy abban az időszakban elviselt, és támogatott. Tudom, hogy nem lehetett könnyű. Mindig azt mondtuk, hogy Ví egy meg nem értett zseni… Ma már tudom, hogy természetesen rengeteg hibát követtem el, ugyanakkor azt is tudom, hogy ő valóban nem volt egy tipikusan könnyű eset. Rengeteget tanultunk, én magamról, és róla, ő pedig a világról, és hogy nem mindig minden úgy működik, ahogy az az ő rózsaszín elméjében megfogalmazódik. Aztán lassan, nagyon lassan, összekovácsolódtunk. Ez úgy nagyjából 4 éves kora körül lehetett… Evelin mindig mondta, hogy egy jó juhászkutyának minden lába alá kell egy év, de azt nem gondoltam, hogy ez az idő a közös életünkben is el kell teljen ahhoz, hogy rendeződjön a kapcsolatunk. Utólag visszanézve nem is tudom, melyikünk dolgozott ezen keményebben… Az viszont biztos, hogy akkoriban valami megváltozott. Elkezdtük érteni egymást, és elkezdtünk élni, egymásért. A tanulás évei után jött az igazi feketeleves, a baleset, a rejtélyes sántaságok, a Lyme-kór, és a cauda equina szindróma, valamint a vele járó gerincműtét. Ezek együtt összesen újabb, csaknem 4 évet vettek el az együtt töltött éveinkből. De Vívvencs minden katasztrófahelyzet után felállt, megrázta magát, és ment tovább. Nevéhez hűen sosem adta fel. Értem, értünk. Merthogy ennyi minden után már egyáltalán nem léteztünk külön, csakis együtt. Mindenben. Azok, akik mindezek után ismertek meg minket, csak annyit láttak, hogy van egy csodás kapcsolatom egy remek kutyával, aki nagyjából a gondolataimat is kitalálja. De nem sok ember élte át mellettünk azt az utat, ami ide vezetett. Mondanám, hogy sok mindent sajnálok. De azt hiszem, felesleges. Már jó régóta csak előre nézek, és megpróbálok mindent megadni neki, ami korábban kimaradt az életéből, pedig megérdemelte volna. Mert Ő mindent megérdemel. Így esett, hogy agility versenyezni például csak veteránban kezdtünk annak ellenére, hogy a technikai tudástára már úgy 2 éves korában is elég nagy volt. A mai napig lelkesen és ügyesen kergeti a pillangókat a pályán. Imádok vele futni, akár edzésről, akár versenyről van szó, őt pedig annyira spannolja a versenyek hangulata, hogy olyankor él igazán. Mindemellett a kedvemért (és azt hiszem, kicsit talán Evelin kedvéért is) egész sok mindent megtanult a terelőpályán is, noha a munkáján a mai napig látszik, hogy bizonyos szituációkban csak miattam tesz úgy, mintha kemény lenne, miközben becsukott szemmel reménykedik, hogy történni fog valami… De nagyon becsülöm, hogy rengeteg félelmét leküzdötte, csak azért, mert én kértem, és a birkák mellett egy könnyen irányítható, gyors, jól reagáló kutyává vált, aki egészen látványos munkát is képes bemutatni. Az biztos, hogy a terelés élményét, és ezzel együtt Tepit is neki köszönhetem. És az is biztos, hogy még egy ilyen csodálatos kutyám nem lesz. Ő az, aki egy pillantásomból ért mindent, és ő az, aki abban a bizonyos pillanatban, amikor a kezembe fogtam, gyakorlatilag az egész életemet megváltoztatta. Nagyon remélem, hogy még jó sok évig itt lesz velem, egészségesen, és még sokáig kergethetjük együtt azokat a bizonyos pillangókat!